Hogy is állunk a novemberi langyos őszben?

 

 

street_art_42_Oako

 

Annyira üresnek tűnt ma a város, mintha nem is itt nőttem volna fel, teljesen más a mostani szellemisége, mint akár öt-tíz évvel ezelőtt. Az alig pislákoló utcalámpák fényében néhány szerelmespáron és hajléktalanon kívül alig láttam élő embert a főutcákon kívül. Furcsa volt úgy sétálni, hogy sehol senki. Reggeltől kezdve vagy úton voltam, vagy újságot írtam. Annyira elfáradtam, hogy egészen belassítottam a csöndbe. Valahogy eszembe jutott, hogy több barátomnak megígértem, hogy folytatom a blogom. Lefekvés előtti feladatteljesítés. Íme.

Mostanában azon töprengek, hogy melyik regénynek álljak neki. Merthogy készen van egy. Majdnem négy éven át írtam a magyar rasszizmusról, holmi tabló, zömmel dinamikus, néhány meditatív résszel. Kiadót keresek neki.

Elkezdtem átdolgozni a trilógiámat. Mármint a SCHVAB-ra gondolok. Egy kötetté. Húzom, javítom, szerkesztem, ha eszembe jut hozzá valami és éppen van időm. Kaptam is néhány új inspirációt, van egy tervem egy nagyobb jelenethez, meg a visszájához is támadt ötletem. De ez igazából aprómunka, részletek kidolgozása, pepecs.

Elkezdtem írni, négy és fél éve egy család-regényt, mármint nem a sajátomról, meg nem magamról, hanem felépíteni egyet a semmiből. Ez is van vagy harminc oldalas, egy kis részt beadtam pár éve egy novellapályázatra, ezer anyag közül lett harmadik. Kis kincsek vannak benne, majdhogynem líra, meg nem is igazán van története, inkább csak a levés könyve lesz. Az együtt és a külön levésé. Ha rám jön, akkor megtudok írni egy-egy bekezdést belőle, de nagyon érzékeny állapotomban kell lennem, ha beszivárog a valami a realitásból, akkor egészen tompa lesz az amúgy tisztán reflektitív szöveg. Meg azzal szoktam játszani, hogy át-átírom más személybe, más narrációval is kipróbálom. Hogyan szólal meg természetesebben, néha átmegy paródiává, Hrabal, vagy Mándy hangján írok pár sort. A manírt végül kihúzom belőle. Egy kis kóstoló:

“Amikor elmész dolgozni, s egyedül maradok a lakásban. Ha kutya lennék, összerágnám a papucsodat, kaparnám az ajtót, nyüszítenék… Ehelyett megpucolok egy narancsot, s egyenként megeszem a gerezdeket. Ahogy ücsörgök, hallgatom lakás zajait. A fűtéscsövekben keringő vizet, egy-egy hirtelen pattogást, a hőtágulást. Bekapok még egy gerezdet, és valami reccsen, pattan, csak úgy magától. A parketta, vagy valami a szekrényben?”

Aztán van még egy ötletem, ahhoz sokat kellene utazni, kutatni. Egy pontból széttartó történetek. Ezt most nem érzem megvalósíthatónak, pedig fontos dologra reagál, arra ami éppen most van.

Mesekönyvet is tudnék írni többet, háromra is van ötletem. Van kinek mesélni, csak úgy fejből, már kigyakoroltam.

Darabot is tudnék írni. Nem tudom, hogy működne-e, de megvan a kulcsjelenete.

Egy év Pest után újra Pécs. Kicsit befelé nézés, köldök iránt. Olyan az nekem. A regényt lassan kipihenem, újra van munkakedvem.

Üdvök

Balogh Robi

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.